2016. június 13., hétfő

A titokra kell rájönni. Ez a lényeg.

Valamikor olyan társaságban voltam, akik féltek a mesterek hatásától. Azt mondták, kb. 10 év kell ahhoz hogy levetkőzzék a mester hatását, hogy kialakuljon a saját egyéniség, mert tanul, akaratlanul is a tanárt utánozza. Ritka az amikor a tanítvány túlszárnyalja a mesterét.
Annyira bennem maradt a véleményük, hogy ezért kezdtem el a magam útját járni, és kialakítottam egy sajátos technikát, ami egyedivé teszi amit alkotok. Ez sem egy utolsó szempont.
Valamiről megfeledkeztem, de már elindultam ezen az úton is.

A kép lényegét, a festészet legfontosabb részét kell tudni fejleszteni.
Ezt a látásmódunk fejlesztésével lehet elérni. Ez nem rögtön az ecsettel történik, sokkal inkább gondolkodással, filozófiával. A titokra kell rájönni. Ez a lényeg. Nem a modell/tárgy ábrázolása a kép lényege, hanem az, hogy a tárgyat mulandónak, vagy örökkévalónak szeretném-e megmutatni.
Ha az érzelmi töltése ott van, a néző lába legyökerezik a kép előtt. Ha megvásárolja , majd hazaviszi, és a képet nem unja meg, akkor számára az remekmű. Ugyanis ha a kép, mondjuk egy almás csendélet, ne gondolja senki, hogy ő otthon almákat szeretne nézegetni. Őt abban a képben a mulandóság, vagy az örökkévalóság érzése ejtette rabul.
Egyszer egy kócsagot ábrázoló képet vásárolt tőlem valaki. Megkérdeztem tőle, hogy szereti a kócsagokat? Válasza: nem, én ezt a képet szeretem.

Most úgy látom, nem kell félni a nagyok hatásától. Nem véletlen festettek úgy, ahogy.
Cezanne megengedhette magának, hogy egy hegyet számtalan példányban, és egyre jobban absztrahálva fessen meg. Kutatta a titkot, és azt hiszem rájött valamire. Egy kép lényege, az örökkévaló, a végtelen hatásában rejlik. Minél jobban elveszíthetetlennek érzem, annál jobban lenyűgöz. A valóságos ábrázolás minél jobban megközelíti a látvány részleteit, annál inkább a mulandót juttatja eszembe. Ez lehet megható.
Ha a képen csak az örökkévaló van, akkor lenyűgöz, és akkor tud nekem igazi "társam" lenni, mert hatása felrepít, és nem meghat, (nem a mulandó pillanatot könnyezem meg), tudatosítja bennem azt, hogy nemcsak halálra születtünk, hanem az örökkévalóságra is.
A valóság megközelítésével is lehet remekelni, aki a megható képeket szereti, érzelmileg azt kapja, amit vár. Ha viszont egy képen semmi érzelem nincs, az elismerés az ügyes szónál megreked.
Magam részéről azért tartom magasabb rendűnek az absztrahált képeket, és az absztrakt képeket (nem ugyanazt jelenti e kettő), mert az absztrahált és absztrakt képek előtt azt kapom meg, amit a jelen valóságtól nem. A végtelenség érzését.
Nem lehetek evvel egyedül, mert megfigyelhető a művészeknél, hogy érettebb korukban a legtöbben eljutnak az absztrakt képek alkotásáig. Már nem érdekli őket a tárgyi megjelenítés, már csak a kép lényegét közvetítik színekkel, vonalakkal, ritmussal.

Az absztrakt ábrázolásmódú alkotások között vannak geometrikus képek, amorf képek és a kettő keveredése is. A geometrikus, számomra játékos dolog,  ha keveredik az amorffal, akkor lehet mondjuk ritmikus, az amorf pedig a lélek legmélyebbét igyekszik átadni. Mindnél nagyon lényeges a színek összhatása, és a kép egyensúlya. Tárgy nélkül kell elérnie azt, hogy párbeszédet kezdjen a nézővel.
A képnek meg kell szólítania a nézőt. Ez a cél.
Nem a nézőnek kell megdicsérnie az alkotót. Megteheti, de az nem lehet cél.




Kalap-kabát


Hajléktalan lelkem 
ül az utcán, 
Kalapjából kínálja a szót, 
Az igaz szót, mely szívéig 
szállna, ha megállna 
bárki is, de nem dobálna 
venne belőle, 
Mert üríthetetlen. 
Mégsem kell senkinek, 
hát feláll, kalap-kabát 
És továbbáll, 
Oda hol menthető még 
Egy...


2016. június 12., vasárnap

Laktóz-glutén-tojás-cukor és tartósítószermentes ebéd vagy vacsora

A megsózott csirkecomb felsőket alacsony hőfokon fedő alatt ropogósra sütöttem.
A zsenge nyári káposztát szeletekre vágva enyhén megsóztam, az uborkát, paprikát szintúgy.
Egy kevéske hagymát is közévágtam, épphogy csak fűszerként.
Steviás citromos levet egy kis olívaolajjal kevertem, és jól átforgattam a zöldségekkel.
Újkrumplit és cukkinit karikára vágva átsütöttem kacsazsíron.
Tálaláskor lehet díszíteni pirospaprikával, citromfűvel, koktélparadicsommal.


2016. június 11., szombat

Mit látsz?


Parton
állva nézem a megfoghatót.
Hullám kavarint fel a 
légbe
és kéklő végtelent tesz elém.
Örökkévaló ez az 
érzés.
Egyszerre magasztos és szerény
és kétkedő a kérdés
Mit látsz ?
Én azt látom ami az enyém.




2016. június 6., hétfő

Se bölcs / se bölcselet

http://www.poet.hu/vers/47811


Hát menj 
talpad alatt süvít a semmi 
hogy szállni tudj 
de lépni is 
és Emberré lenni. 
Ballagsz vagy repülsz 
egyre megy 
csak jó felé haladj. 
Vagy az se 
csak haladj. 
Mi jó 
és mi rossz 
ki dönti el? 
Se bölcs 
se bölcselet 
se semmi...
(Károlyfi Zsófia /részlet)
http://www.poet.hu/vers/47811

2016. május 29., vasárnap

Fátylat a szemünkről

Megvilágosodás


Látod szertefoszlik 
Lassan a talmi fény
És tisztán tündököl
A szíved rejtekén 
Az igaz szó tőlem
Vezérlő csillagért
Ha elmegy az éjünk
Fátylat a szemünkről
Ledobni ne féljünk
Adja az Isten


Károlyfi Zsófia



2016. május 24., kedd

Egy Kandinszkij kép előtt. Milyen lehet egy absztrakt kép?


Az Aranyecset Művészeti Egyesület absztrakt, nonfiguratív pályázatot hirdet, Művészeti elvonótúra" címmel.

Szűkebb értelemben véve, absztrakt művészet , a geometriai formák, a színek és hasonló (képi) eszközök öncélú, modelltárgyakra nem utaló vagy azokat a végsőkig leegyszerűsítve ábrázoló alkotás.

Egy Kandinszkij kép előtt


Az idézet nem ehhez a képhez szól.
 „ Előjáték.
 Egy rendkívül keskeny kép van előttünk. Nem terül el szélesen, nem terpeszkedik, hanem karcsún kúszik fel, mintha belső könnyedség mozgatná. A keret kékes rózsaszínben csillog, ezt a színt azonban a művész nem egyenletesen kente fel, hanem saját magában árnyalta, maga ez a szín is könnyű, mint a pirkadat első fuvallata. A szinte áttetsző keretben lebegve, szemünkbe világít a sárga szín: a jó termés színe, amely az embert egy nyári napra vagy az a érő mezőkre emlékezteti. Helyes dolog-e ilyen módon a tárgyak világára gondolnunk? Helytelen volna, ha tárgyakat „látnánk bele” a kép formáiba. De  ezt nem is tesszük, csupán azt akarjuk mondani, hogy a színek és formák is kifejezhetnek valamit, és sokatmondóan emlékeztethetnek bizonyos dolgokra vagy helyzetekre. Egészen egyszerű dolgokból indultunk ki: a formákból és az alapszínekből. Ezeket az egyszerű dolgokat azonban komolyan kell venni, hiszen megadhatják egy kép hangulatát. Ezen a képen a súlytalanságot, boldogságot fejeznek ki.
Ha áttekintjük a belső mezőt és világos, de nem sematikus beosztásait, ismét találkozunk a keret színével, néha ugyanazzal a színnel, néha pedig változataival, amelyek a hűvös rozsdabarnától a tüzes vörösig minden árnyalatot tartalmaznak. Így a vidám szín, mint egy szövedék, elterjed az egész felületen, ez a szín – ahogyan változik -, szinte lélegzik.  A rózsaszínnek ezek a változatai ismét kifejezésre juttatják a kép hangulatát.
De a vöröses árnyalat a sárga alapon életre kelt egy ellenszínt is, amely már ott lappangott benne: a kéket. A csendes és lassan tovakúszó színszövedék hangosabb és gyorsabb válaszra talál. Hol élénken felragyog a kék, hol elhalványul, hol pedig zöldbe megy át. Bár ez a szín nem foglalja el a képfelület nagy területét, jelenlétével fontos szerepet tölt be. Talán fokozza az alaptónus szelídségét?
Nem, hanem feszültséget teremt.
Míg a keretet és az alapot a színek szempontjából kell szemlélni, a  középső mezőben nem a színek, hanem a formák szerepe a döntő. Ezek a formák valamennyien finomak, törékenyek, mintha a lehető leghalkabban szeretnének jelen lenni. Nem tolonganak, nem lökdösnek. Játszanak. Mintha gyermeki kedély teremtményei lennének: a játékosság költeményei. Ezek a formák is részt vesznek a kép könnyed hangulatának kialakításában.
A formák két módon jelennek meg: szabályosan és szabálytalanul. A szabályos formák baloldalt alul, lehetőleg egyszerűen jelentkeznek, egyenes vonalak képében, melyek felváltva hol fehérek, hol zöldek. Vannak olyan zeneművek, amelyeknek a kezdetén többször ugyanaz a hang ismétlődik meg, vajon a zeneszerzőhöz hasonlóan cselekszik-e itt a festő? Fent jobboldalt vízszintes és függőleges vonalak keresztezik egymást, mint amikor bizonyos zenedarabok bevezetéseként hangokat és ellenhangokat tisztáznak. Ezután oldódik a díszítőelemek mértani szigora: város tervrajzára emlékeztető képződmény, fekete és piros pontok és négyzetek sorai, szabadabban szétszórt pontminták vagy tömörebb, összekuszáltan elrendezett téglalapok alakulnak ki.
Végül tehát a szabályos birodalma érintkezik a szabálytalan birodalmával, a matematikai átmegy a matematikailag már felfoghatatlanba, és az általánost elnyomja a részletek gazdagsága. Csak úgy hemzsegnek az egyedi formák. A kis forma-egyéniségek nagyon is a saját akaratuk szerint viselkednek. Ezek a formák kígyóznak, fickándoznak, összecsukódnak, vagy sokoldalúan kitárulkoznak, ezek a formák kemények, vagy puhák, hegyesek vagy gömbölyűek, határozott irányba tartanak, vagy cél nélkül hányódnak. Hol egyedül marad egy alak, hol pedig több figura társul egymással: lazán érintkeznek, vagy kuszán egymásra zsúfolódnak. Ez a fantázia világa.
Amikor Vaszilij Kandinszkij 1937-ben a könnyed bagatelleket megalkotta, hetvenegy éves volt. Addig már sokat átélt. Hazáját, Oroszországot egy idő után el kellett hagynia. Kemény küzdelmek és művészi fejlődés tizenöt esztendeje következett Németországban. Később származása miatt a nemzeti szocialisták törvényen kívül helyezték, és ötven művét elkobozták,  hogy megsemmisítsék őket. Kandinszkij Párizsba vonult vissza. Ott festette ezt a  képet, amelyben egész életbölcsességét foglalta össze. Ebben hirdeti, hogy a tiszta derűt a legnehezebb elérni, és ez a legszebb az életben. Az amit itt a báj egy mozdulatával megmutat, a valóságban létünk komoly tartalmát képezi, a változás és a mérték, a fantázia a rendezettség közti lüktetést: aki csak a szabályosat akarja, megdermed, aki csak a szabálytalant akarja szétesik. Mindennapi életünk állandóan visszatérő, merészséget kívánó és feszültséggel járó feladata, hogy a szabályosat és a szabálytalant együtt tudjuk megélni és kifejezni. Az egyik oldalon értelem és törvény, a másik oldalon pedig az, ami értelem és törvény ellen és felett van – ellentétes tendenciáknak ez a küzdelme gyakran szétszakadással fenyeget bennünket. De a bölcs öreg mester elárulja nekünk, hogy ennek a derűnek a titka, hogy mindent távolból és játék közben szemléljünk. Gyerekeknek és isteneknek már természettől fogva ilyen a szemléletmódjuk. Örvendezzünk a kép kozmikus játékán, amelyből sem az értelem, sem az értelmetlenség nem hiányozhat.
Szeretném ha az enyém lenne ez a kép. Szeretném nézni, amikor fáradtnak, lassúnak, ernyedtnek érzem magamat. Nagy szükségem lenne rá, mert néha – komolyságom börtönében – túlságosan is felnőtt vagyok.„Előjáték” – ez legyen a címe ennek a rövid képszemlélésnek. Vezérmotívumai a következő fejezetekben minduntalan fel fognak bukkanni.” Heinrich Lützeler