2016. február 28., vasárnap

Talán azért állok neki néha verset írni, hogy ne kelljen, vagy jobban essen sírni,

Egy régen íródott versem kandikál elő most a monitoron, és újabb gondolatokat ébreszt bennem. Bármennyre szomorú is, a leírás mindig segített tovább lépni, és számadást készíteni arról, amim van. Igen, üres tenyérrel állok még mindig, de eddig mégsem szenvedtem nagy hiányt. Ehhez az érzéshez hozzásegít az is, hogy le tudok mondani tárgyakról amit eddig birtokoltam, helyekről, ahol laktam. Jól tudom érezni magam egy sátorban is, de otthonosan mozgok a luxusszállodákban akkor is ha nem vagyok elég elegánsan öltözve.
Szeretem a hozzám illő emberek társaságát, de elvagyok szűk családi körben, vagy akár egyedül is. Csak a hitem ne hagyjon el soha. A hit, hogy érdemes még a ma örömét keresni, és remélni egy új napra ébredést. Hit, mely új tervek szövésére biztat, és segít kiheverni a csalódásokat. A hit, mely eddig mindig talpra állított.

Továbbadom

Írtál-e már verset valaha is,
és egyesültél-e a világmindenség dalával,
mi az árnyakból szépséget csiszol,
ki sötétet használva bánatból csillagot csihol.
Fekete gondok közt ülök most is,
körém gyülekezik a csillagporos emlékezés.
Ki lemondott már jóról egyszer is,
képes látni a sötétség apró fényességeit,
mely értelmet ad az éjszakának,
mely soha nem vakít el, kedvesem, nem vakít úgy el,
ahogy az ég szemed kékségével,
lelked fényével vakított számtalanszor engemet.

Nem törölhetem vállalt sorsodat.
Tudom, hogy tied volt a bánat és tied még ma is.
Most menj utadra hát, megyek én is,
viszem magammal szemed sugarát, hangod dallamát,
megfoghatatlan lényed vihetem.
Talán azért állok neki néha verset írni, hogy
ne kelljen, vagy jobban essen sírni,
s általa megtisztulni a sós életnek vizével,
térdre hullni, és örömben úszni,
mert ismét legyőztél Mindenség, Istenség, vagy mi vagy,
s tettél azzá, mi vagyok. Vesztesen,
de állok gyermekedként előtted, üres tenyerem.

Kutatok parányi nyereséget,
mint sötétben a szikrákat, kincsnek látok keveset,
dédelgetem, könnyezem, kacagom.
Ugyan kinek kell?... továbbadom, mi részemül jutott.



2016. február 22., hétfő

Hajszálakra függesztett kardélek Seregének tükrében

Ezernyi arcképem

Sötét barlangom szűk, folyosói létéből 
Hol a cseppek hangja is velőmig rezonált, 
Végre egy fényes térbe értem. 
Hirtelen megtorpant a félszem 
És kinyílt bennem a jó. 
Pihenni tért a szorító kín 
Feloldott minden látomást 
Elsöpörte a fel-feltörő fogcsikorgatást. 
Halk puha léptekkel, csituló szívvel, 
Hunyorgó szemmel néztem körül 
S létem elvegyülni látszott, 
E csillámló nyugalmas terem 
Bizalomba ölelő kövein. 
Mire szemem hozzászokott a fényhez, 
És nyakam bátran forgatva néztem 
E fényáradás csillámló játékát, 
Fejem felett megláttam 
Hajszálakra függesztett kardélek 
Seregének tükrében 
Ezernyi arcképem.

Károlyfi Zsófia
http://nemvalovilag.blogspot.hu/2016/02/minden-alkotonak-aki-szeretne-fejlodni.
htmlhttp://nemvalovilag.blogspot.hu/2016/02/minden-alkotonak-aki-szeretne-fejlodni.html

Minden alkotónak, aki szeretne fejlődni, és megtanulni LÁTNI.

Ha szeretnétek körülöttem lenni alkotásügyileg, figyeljétek, miket hirdetek. Pályázatok vannak rendszeresen, de lesz szakkör is nemsokára. Lehet hogy Látásszakkörnek fogom hívni.
https://www.facebook.com/events/927402474011465/
Ha e-mailcímet adsz, rendszeresen értesítést kapsz.

Megszívlelendő:
Ne számítsatok arra, amit a facebookon kaptok azoktól a rajongóktól, akik nem tudnak rajzolni, sem festeni, sem fotózni,
és a maguk nemtudásához mérten magasztalják műveiteket.
Mi a Mindenséghez mérjük az alkotásokat, "A mindenséggel mérd magad!" (József Attila)
Tehát meg kell majd tanulnotok látni, azaz meglátni saját alkotásotokban az értékest, és a hibákat is.
Most ezt elvégezzük helyettetek.
Ha rendszeresen pályázni szeretnétek, akkor félre kell tenni az érzékenységet és a sértődést.
Csak jóindulatú bírálatokat fogtok kapni.
Aki ezt nem viseli, maradjon a rajongói tábornál.
Nincs abban hiba, kell a sikerélmény mindenkinek. 
Az a jó, ha másoknak tetszik. A tetszés viszont sok embert dölyfössé tesz.
Pedig abban azt az örömet kellene megérezni, hogy "de jó, gyönyörűséget okoztam", nem pedig azt, hogy "lám zseni vagyok."
Magaddal akkor lehetsz elégedett, ha egy alkotást a saját tudásod szerint hoztál létre, 
és biztos hogy te nem tudtad volna jelen pillanatban jobban megcsinálni.
A képpel akkor lehetsz elégedett, ha a nálad tapasztaltabbak is elismerik, hogy jó.
Mostanság ez is megtévesztő. Vannak csoportosulások, egyesek maguk köré gyűjtenek rajongó alkotókat, és túlértékelik őket.
Nem tudom milyen meggondolásból, talán nem akarják elveszíteni a csapatot, vagy félnek kritizálni, vagy pedig nem érett meg az ítélőképességük.
Mindenesetre ez egy kb.10 éves jelenség, és nemcsak a festők, amatőr írók között is dívik, hogy nagydíjakat osztogatnak.
Az Aranyecset Művészeti Egyesülettől nem sűrűn fogtok díjakat kapni. Józan megítélést annál inkább.
Ha ettől kicsi lesz a csapat, nem baj. Az aki körülöttünk marad, minőségi ember lesz, aki elfogadja az értékelésünket, és egy idő után megtanítjuk önmagát értékelni tudni. Ha ez sikerül, mindig tudni fogjátok, hogy egy alkotás mire jó.
Mert mindegyik jó valamire.
Kikapcsolódásra, meditációra. Örült neki aki látta, szomszéd ismerős, kolléga. Facebook siker.
Kiállítás, közönségsiker, eladás. Szakmai siker, elismerés. Országos hír, világhír.
Hát ezek a fokozatok. 
Mind jó. Nem szabad eldobni az ecsetet, ceruzát, tollat, fotóaparátot,ha valaki irigységből vagy rosszindulatból becsmérli a munkánkat.
Ha megtanultok látni, nem fog számítani a rossz vélemény. Később a jó sem, mert tudni fogjátok, hogy ez most jó, 
de holnap még jobbak lesztek, mert fejlődőképesek lesztek. 
Csak az tud fejlődni, aki megtanul látni.
Újdonság, hogy nem alkotni akarlak tanítani?
Lehet hogy a látás fontosabb? 
Ezt majd megbeszéljük.

Minden jókat addig is,
Károlyfi Zsófia és az AME
Alkotás. 45x35cm (vegyes technika)


2016. február 17., szerda

Magamba zárva a gyulladó kéve

Vár

Magába zárva a láng ezer éve 
Morran a szándék 
Kiválni kél 
Szélhárfa játszik a lét tenyerébe 
Szikra az álma 
Ütése kér. 

Lobban az élet a kín viharába 
Üsse a kővel 
Tüzet csihol. 
Lángol a szívem e’ kolduló árva 
Örvény a félsze 
Vizet dalol. 

Magamba zárva a gyulladó kéve 
Hűse a csókod 
Bohón remél. 
Váram a bölcselő szód szemed kérje 
Háborgó szívem 
Pihenni tér.

http://www.poet.hu/vers/71866

2016. február 12., péntek

Verejtéke sós-e a lónak?

Amikor bezsúfolódnak a történések az életünkben, egyrészt a jelen problémáinak megoldása nem enged minket sem a múlt sérelmein rágódni, sem a jövőt találgatni, és ez jó. Sok filozófia arra buzdít, hogy élj a mának. Mindenki másként értelmezi, én is fejtegettem már a jelen pillanat megélését. Igen ám, de ha a jelen nem éppen kellemes, és nem enged elrévedni, akkor egyre töményebben nehezedik ránk. Egyszer csak nagyon elegünk lesz a mából. Szívesen leráznánk magunkról, de nem lehet, mert nem fogja senki megtenni helyettünk, amit muszáj. Ebben a helyzetben jó, ha a múlt szép pillanatai segítségével, ha rövid időre is, de abba a teremtett állapotba tudunk kerülni, ami jelenleg hiányzik az életünkből.
Hallod-e?




2016. február 5., péntek

Életünk legszebb pillanatai nem szólnak semmiről.

Ha nincs túl jó napom, előkeresek egy szép emléket, vagy többet, és azok segítenek átvészelni a napom zárását, és reményt adnak az új nap ébredéséhez, de igyekszem, hogy minél  többször jó napom legyen.
Ha a nullához viszonyítok akkor sikerül, mert ha nem a hiányt helyezem előtérbe, hanem azt ami a nullához képest plusz, másként érzem magam.

Életünk legszebb pillanatai nem szólnak semmiről.

Ezzel a mondattal sok ismerősömet megállítottam egy kicsit. Belegondoltak, milyen ritka alkalom, amikor csak úgy vagyunk,  és érezzük a jót, amit a Mindenségtől kapunk.
Amikor nincs történés a gondolataink között, amikor a belső én is szünetel, ahogy rásimulunk a teremtés szépségére, vagy jóságára. 
Amikor mindezt nem is fogalmazzuk meg, pusztán megéljük. 
Egyszer úgy szakadt ki belőlem ez a mondat, hogy valakivel épp abbahagytuk a beszélgetést, és magunk mögött tudva a kellemes estét, csak néztünk bele a végtelennek tűnő éjszakába. Ez mégis rövid ideig tart, de...



2016. január 30., szombat

"Lángolva égett majd pernyeként hullt le a légből"

Ha tetszik a blogom, iratkozz fel értesítésre, mert készül egy e-könyvem, és kaphatsz ingyenes részt belőle.
Kell, hogy legyen menedékünk. Kell egy olyan hely, vagy állapot, ahova elmenekülhetünk, ha már fárasztó a kézzelfogható valóság. Ez gyermekkorban játék, felnőttkorban infantilitás. Mivel a versírás állapota is egy menedék, ráadásul ha egy elképzelt személy bőrébe bújva írok verset, az minek mondható? Ne válaszolj.
Ismerős érzés, vagy csak a művészlelkek képesek ilyen elvetemültségre?
Ez itt régi versem.
Magam is meglepődöm, hogy ehhez képest most a saját bőrömben vagyok, és ráadásul jól is érzem magam benne. Ekkor ebben a személyiségben tudtam kifejezni a makacs szenvedélyességet. Lehet, hogy azért vettem elő, mert ismét szeretnék menekülni egy kicsit?




Fogaskerék


A lehulló bilincsek órája
Eljött
Repíti végre a tűz
Szabadon szálló pernye
A vére
Keringve minden gondot elűz
Jeges otthona olvadni készül
Sarki ruháját
Letépi láz
És a ház már
Királyi vár lett
Rideg lakója
Magához enged
Ajtaja nyitva van
Hagyva neked
Száguldó motorral
Szeli az útját
Hajában elnyűtt
Fogaskerék
Zsákjából kopott
Cipőit szórja
Mielőtt megáll
Behunyja szemét
Képlékeny iszapban
Viszontlát téged
Körülvesz benne sok
Kúszó gyökér
Húznak és vonnak
Gépszerű lények
Mosolyogsz
Ároknak partjára
Nyugodni tér
Az ébredés húzza fel
Űrbéli tájra
Hova a földi fák
Áttelepültek
Szavaknak erdeje
Tárja a karját
Elindul
Tüzet rakni
Neked

Lángolva égett majd pernyeként hullt le a légből
Az égből egy meteor zuhant le rá
Azóta számolja ujjai percét
Motorján babrálva szakad az ág
Fák kelyhéből issza az elmét
Kelmét nem talál
Mit teríthetne rád
Pucéran hagy meg az útszéli sárnak
Várnak a vén manók hát
Tüze még nem hunyt
Fut parazsával
Kergül és birkul
Elég elég
A végén felszed
Tisztogat
Kéred
Véredet csókolja
Még


(Toll nevű másik személyiségem írta)